Kötéltánc

Egy mély levegő, a sodrony feszesen ível a semmibe a talpam alatt, ahogy ráhelyezem a súlyom egy cseppet megsüllyed, de nem vészes, a kezemben tarott hosszú pálca segít a korrigálásban egyenes háttal állok a szédítő magasságban és csak egy célom van, átérni a túloldalra. A közönségem lélegzetvisszafojtva szemléli minden mozdulatom, arra várnak, hogy hibázzak, hogy meginogjak, hogy a mélybe zuhanjak, lehet én is. A kifeszített háló nincs alattam, elvágtam a köteleket, nincs rá szükségem, ha lezuhanok, akkor abba piszkosul bele kell halni, egyébként mi értelme volt a kötélre állni? 

Szeretőnek lenni sem több, mint egy kötéltánc, mindig mindent egyensúlyban tartani, látni és nem átlépni a határokat, melyek a békés boldog idillt hétköznapi rémálommá formálják a másodperc töredéke alatt. Ahogy telik az idő, amit a sodronyon töltesz egyre jobban úgy érzed, hogy a kötelék, ami köztetek van számít valamit, majd időről időre – mikor már nehéz tartani a pálcát és görcsöl a vádlid – rájössz, hogy nem, egyedül vagy, ő nincs ott. Otthon van, eleget tesz a kötelességeinek és te csak egy szeleburdi hóbort vagy, egy egosimogatás, egy test, amiben elélvezhet, mert az otthoni csésze épp nem kér tejet. A kis mocskos titka vagy, a szégyenfolt a becsületén, aki beleivódtál a mindennapokba, de ha Damoklész kardja megjelenne a feje felett, akkor meghasonulva szűkölne, az asszony lába nyomát csókolgatva. Reméled, hogy ez a pillanat soha nem érkezik el, mert nem akarod, ennyire szánalmas gerinctelen féregként megőrizni az emlékeidben, szeretnéd, hogy az maradjon, aki melletted, aki érdekes, izgalmas, vonzó, ne egy konyhakövön csattogó flip-flop “igen drágám” papucskirály, ami egyébként. Talán sokkal tisztább a benned élő kép róla, mint a tulajdon nejében, hiszen te figyelsz rá, és nem csak birtoklod. Beszélteted, szeretgeted, ha kell vígasztalod, és a mennyekig emeled, minden érintésed rászabott, neki és csak neki szól. Nem játszmázol, nem fened a késeid, nem akarod magadhoz kötni, nem akarod kiherélni, egyszerűen csak szeretni akarod abban az x időben, amit el lehet csalni az asszony elől, mikor inkább nálad henyélne és téged simogatna, babusgatna, mert tudja, hogy mi vár rá otthon. Annyira persze nem becsül, hogy bármit is feladjon ezért, de te így kerültél ebbe a játékba, így nem támasztasz elvárásokat vele szemben, hiszen tudod, hogy képtelen lenne megugrani azokat az akadályokat, és egyébként sem szeret téged annyira. Majd jön a pillanat, mikor elfáradsz, belefáradsz, elfásulsz, elgémberedsz és ideje lelépni a sodronyról a túloldalon, szusszansz egyet, elvágod a kötelet, ami a mélybe zuhan, te tündökölsz a tapsban, hogy magad mögött hagytál valamit és megcsináltad, megtanultad, megértetted, de tudod, hogy újra a kötélre fogsz állni, hiszen kötéltáncosnak születni kell…